Ki érti ezt?

Requiemet kellene írni arról, hogy megszűnik egy húsipari üzem. Vajon mi szépet mondhatunk akkor, ha azt halljuk, hogy rövid idő alatt hírnevet, megbecsülést szerzett magának valamivel több mint 100 ember- s most eltűnt alóluk egy vállalat. Megszűnt ugyanis a Megyerhús, amelynek a termékeiről rövid idő alatt csak szépet és jót mondtak a fővárosiak.

De vajon elegendő-e az, ha csak a Megyerhúst siratjuk el, amikor az előttünk álló hónapokban annyi ember kerülhet ki a húsiparból az utcára, hogy számuk kitenné egy nagyobb húsüzem létszámát. Nincs piac és nincs alapanyag, nincs munka. Ilyen egyszerű a képlet. De az élet nem ilyen egyszerű, hiszen azt is számításba kell venni, hogy az elszegényedő lakosság legalább harminc'. százalékkal kevesebb húst fogyaszt; mint néhány esztendővel ezelőtt. Az export sem az igazi, és a vesztett piacokat még tetőzi az, hogy a támogatásnál szinte érthetetlen dolgokat tapasztalnak a kereskedők: körömre, fejre kaphatnak szubvenciót, a sonkára ráfizetnek. Ki érti ezt?

Össze lehet rakni a részleteket, a tények sorakoznak egymás után, csak éppen akkor áll meg az ember kezében a toll, amikor eljut azoknak az embereknek a sorsához, akik a magyar húsipart világhírűvé tették, pénzt, megbecsülést hoztak az országnak, s tisztes megélhetést bizto- sítottak családjuknak. Mi lesz velük? Lesz-e hamarosan újra fellendülés, hogy szakmájukban brillírozhassanak, hogy az utánpótlást neveljék és a piachoz, a hírnévhez biztosítsák a folyamatosságot.

Én bízom a hentesekben, mészárosokban, - magam is ennek az iparágnak a tagjaitól származom, nagyapám, keresztapám űzte az ipart. Testben és lélekben erős emberek voltak mindig a húsosok. Mindig volt összetartás ebben a szakmában, ezt tapasztalhatják a maiak is. A HDSZ az idén is megtesz mindent, hogy kifizessék a végkielégítést, hogy legyen valami alap az újrakezdéshez, vagy a kitartásra, amíg újra Iesz munka. A szakszervezet mindennél fontosabbnak tartja, hogy védje a munkahelyeket, legyen forrás a bérfejlesztéshez, csökkenjen a bizonytalanság.

Mégsem írok tehát requiemet a húsosok sorsáról, hanem bíztató szavakat arról, hogy a fogyasztók, a lakosság bízik bennünk, van tehát jövőnk.