A köztársaság kamaszkora

Brutális „csínytevés” rázta meg 2006. szeptember 17-én a kamaszkorát élő harmadik magyar köztársaságot. Nyilvánosságra került egy májusban elmondott beszéd, amelyben a választáson győztes szocialisták parlamenti frakcióját a régi-új miniszterelnök falhoz állította, hogy jóváhagyást nyerjen új kormányának neoliberális gazdasági programjához. A politikai irányváltás kierőszakolása és a kiürített államkassza kényszerű feltöltése okán hazugnak mondta a „szociális fordulat” jegyében 2002 óta végrehajtott intézkedéseket, a bérek és nyugdíjak felzárkóztatását, a szolidaritás és társadalmi összefogás megóvásáért tett lépéseket. Erős és durva szavakkal kárhoztatta önmaga és elődje kormányzati teljesítményét, végső soron a rendszerváltozáshoz fűződő minden ígéretet és illúziót, a könnyebb és jobb élet reményét. Kiábrándulás és önsajnálat, számonkérés és igazmondás érzete hevítette a kormányfő szavait, aki reformpánikot mímelve elhatározta: száz kicsi után lép egy nagyot. Noha tudatában volt, hogy kockára teszi választási sikerét, a pillanat varázsától megérintve, fittyet hányt a jövőnek. Így esett meg a beszéd, amely négy hónapnyi lappangás után, a nyilvánosság erőterébe kerülve megrengette a köztársaság nyugalmát, felforgatta üledékeit. A 9/17 következményeit sokáig érzik majd a munkavállalók is.

Kapóra jött a kiszivárogtatott beszéd az ellenzék vezérének, aki csak annyit hallott meg belőle, hogy a miniszterelnök övéi előtt beismerte a választási kampányban tett hazug ígéreteit. Úgy ítélte meg, hogy a beismeréssel kétségessé vált a kormány legitimitása, ezért a helyét át kell adni egy szakértői kormánynak. Hogy az álláspontjának nyomatékot adjon, utcai demonstrációra szólította híveit. Dacos és kérhetetlen, lázas és nyughatatlan érzésekkel vetette magát a küzdelembe, elfeledve a korábbi vereségek összes keserűségét. Az égiek és a szavazók jutalma nem maradt el, a helyhatósági választások után úgy érezhette, hogy ismét nyerő szériába került, már csak néhány lépés és felülkerekedik a végtelenített párviadalban. De ha elhúzódik is az összecsapás, újra főszereplő lett a maga térfelén. Mégsem múlnak el nélküle a kamaszévek.

A harmadik köztársaság 17. évében bizonyossá vált, hogy a magyar demokrácia rendkívül törékeny. A rendszerváltozás fojtott, félelmekkel és bizonytalanságokkal telített légkörében, az „alapító atyák” belső alkuk és paktumok során olyan politikai intézményrendszert hoztak létre, amelyben fokozatosan önmaga paródiájává válik a parlament, részvénytársaságként működnek a politikai erők és saját súlyuk alatt összeroppannak a közintézmények. A versengő pártok dagonyás küzdőtere, a választási rendszer és a négy évre kibiztosított kormányzati ciklus élőhelyet biztosít a hatalmi visszaélésnek és korrupciónak, a csalásnak és hazugságnak. A posztmodern uralkodás keretei között egyre biztosabban integrálódik a politika és a tőke, összekuszálódnak a hagyományos bal- és jobb oldali értékek. Mindent háttérbe szorít a nyers érdek, a közvetlen haszon.

A politikai jobboldalt kettős csalódás gyötri. Csalódtak a parlamenti demokrácia 1989. után kialakult formájában, amely immár visszatérően a vesztes pozíciójába juttatta táborát. Nem erre szocializálódtak, hiszen a két háború között mindig a jobb oldal egyik vagy másik része vezette az országot, a baloldal soha. Sokan úgy vélik, hogy ez a rendszerváltás hibája, igazságtalannak tartják, hogy a baloldal is kormányra kerülhet.

Csalódtak másfelől azért, mert a rendszerváltáskor azt hitték, hogy ők lesznek az új rendszer nyertesei, pártjaik pedig a sikeres társadalmi csoportok („polgárok”) képviselői. És alig telt el fél emberöltő, azt kell tapasztalniuk, hogy a baloldalon tanyát vertek sikeres tőkések, menedszerek, a vállalkozások fényes szellői a szocialisták lobogóit fújják. Ebben a helyzetben kétségbeesett kísérleteket tesznek, hogy megőrizzék hagyományos középosztályi bázisukat, miközben óvatos karmozdulatokkal megpróbálják magukhoz ölelni a korábban lenézett panelprolikat, a külvárosok és hajdani cselédsorok népét. Nélkülük nem juthatnak elégséges szavazathoz, kitérőket kell tenni balra is.

A politikai baloldal időnként belelapoz a történelem-könyvekbe, de igazából csak azért mondja fel a szociáldemokrata leckét, hogy szalonképes legyen a nemzetközi környezetben. Máskülönben a régi tömegpárti és -szervezeti kapcsolatok hálózatára, valamint az aktuális érdekközösségek bázisára építi hadrendjét. A munka és a tőke kompromisszumát úgy képzeli megvalósíthatónak, ha mindkét oldalon maga áll. Az önmagára osztott kettős szerepet szívesen nevezi új baloldalnak, de a kifejezés mögött Magyarországon nincs valódi erő. Arra elvétve is alig akad példa, hogy szocialista kötődésű magyar nagyvállalkozók közös értékrendre és történelmi kompromisszumra hivatkozva keresnének partnerséget a szakszervezetekkel. A szocialista politikusok új generációját az idősebbek ugyan időnként emlékeztetik a szakszervezeti gyökerekre, de az ifjú politikus-vállalkozók szinte alig találnak közös mondanivalót a munkavállalók képviselőivel. A párbeszéd leszűkül az „érdekegyeztetés” rituális fórumaira, és néhány gesztusra kampányok idején.

A vázlatosan jelzett körülmények között a szakszervezeti tagság többsége jó néven veszi, ha vezetői távol maradnak a politikától. A vezetők pedig annál inkább is kénytelenek a távolságtartó szerepet vállalni, mert a mögöttük lévő tagság politikai orientációja rendkívül vegyes, megosztott. A munkavállalók pártszimpátiáját és választási magatartását nem a társadalmi helyzet, hanem a családi hagyomány, az érzelmek, a pillanatnyi hangulat határozza meg, illetve teljesen közömbösek vagy elutasítóak minden politikai irányultsággal szemben. Ennek egyenes következménye, hogy politikai képviseletük gyakorlatilag teljesen hiányos. A nemzeti jövedelem termelői alig vesznek részt az elosztási vitákban, hangjuk nem hallatszik a szociális rendszerek átalakítása során. A bérből és fizetésből élők passzivitása miatt könnyen eszkalálódnak a politikai válságok, mert a politikai játszmák árát nem azok fizetik meg, akik abban érdekeltek, hanem a „melósok”, akik munkahelyükön nem is gondolhatnak politikára, tiltakozásra, szervezkedésre. Ellentétben a száz évvel ezelőtti időkkel, a politikai sztrájkot tiltja a törvény.

A köztársaság kamaszkorát éli, politikai élete gyermeteg vonásokat mutat, noha érett felnőttként szeretné láttatni magát, legalább a szomszédok előtt. Ha tényleg eljött az igazság pillanata, akkor félre kell tenni a régi hazugságokat. Többek között azt, hogy a munkahelyen nincs helye a politikának, előnyt jelent a szakszervezetek megosztottsága és illetlen dolog a sztrájk, a profit felosztásának firtatása. Az igazság azt kívánja, hogy a munkavállalók pontosan tudják, hogy mi a haszna a munkájuknak, mivé lesznek az adóforintjaik, a társadalombiztosítási járulékaik és kik kapják a fejlesztési forrásokat. A tiszta beszéd megköveteli, hogy visszakapja eredeti jelentését a béralku, a munkaszerződés, a munkabiztonság, hogy ne lehessen és ne kelljen titkolni a béreket és kereseteket.

Az elmúlt tíz évben a gazdaság minden évben növekedett, ugyanakkor alig emelkedett, stagnált a foglalkoztatás. Vagyis a gazdasági növekedés a hatékonyság növekedésére vezethető vissza: a technológia fejlődése mellett nagyobb lett a munkaerő kizsákmányolása. Megfigyelhető, hogy a biztos állással rendelkezők és a tartós munkanélküliek között kiszélesedett az a köztes zóna, amelybe a bizonytalan helyzetű, alkalmilag, szezonálisan, részidőben, gyakornokként, illegálisan, kikölcsönözve, helyettesítőként foglalkoztatott emberek sokasága sorolható. Az elmúlt évtized munkaerő-piaci fejleményei fokozatosan visszaállították azt a múlt század első felére jellemző struktúrát, amelyben csak az állami alkalmazottak és a nagyvállalatok munkássága érezhette viszonylag biztonságban a munkahelyét. Az újabb kormányzati intézkedések, megszorítások fényében azonban elsüllyedni látszanak ezek a biztonságosnak vélt szigetek is. Talán érdemes lenne a demokrácia híveinek elgondolkodni azon, hogy a költségek megtakarítása és a rugalmasság jegyében bizonytalan helyzetbe szorított emberek tömegének növekedése milyen irányba tolja a gyermekkorát élő köztársaságot.