Illúziók, tények, stratégiák

Kifogytam minden mondanivalómból. Ezek után kénytelen leszek megírni az igazat.
(Karinthy Frigyes)

Illúziók csapdájában vergődik a magyar lakosság, a rendszerváltáskor „foglyul ejtették” az emberi jogokról, a demokráciáról és a társadalmi jólétről szőtt szép mesék. Hasonló jókat ígért a huszadik század mind az öt (mostani a hatodik) magyarországi rendszerváltozása. Tőlünk nyugatra a tőkés piacgazdaságok tudósai persze ismerték a munkavállalók kiszolgáltatott helyzetét, a munkanélküliséget, a szegénységet és a hajléktalanok tömegeit. Nekik nem voltak illúzióik. Galbrait, amerikai közgazdász így fogalmazott: a mai ipari munkás és az ókori rabszolga között nincs sok különbség. A munkáltatók úgy „használják” a munkavállalót, mintha saját tulajdonuk lenne. De nem kell róluk úgy gondoskodniuk, mint saját tulajdonukról. A mai „humánerőforrás” ennyivel olcsóbb és esendőbb is.

Kijózanodás

A hazai értelmiség jobbik része is tudta, hogy nem a jólét, a biztonság nyugalma vár a munkavállalókra. (Akik ezt szóvá tették, azokat mindjárt a demokrácia ellenségének, a jólétre áhítozó nemzet boldog jövőjét akadályozó „ellendrukkereknek” titulálták.) A kijózanodás ideje talán most már elérkezett, a rendszerváltás illúzióinak kezd vége szakadni. Sokan elgondolkodnak az egészségügy piacosításáról, amely egy tizenöt évvel ezelőtti „szakállas” ideológia kíséretében zajlik: ha a profit érdekei mozgatják az ellátórendszert, minden jobban működik. A társadalom, a magyar népesség egészségi állapota persze tovább romlik, semmi esetre sem javul, emberi veszteségeink folyamatosan, gyorsuló ütemben nőnek. Ám az egészségügyi ellátás nyereséges lesz. Természetesen az üzemeltetőinek!

A magyar munkavállaló foglya az évtizedek óta sulykolt illúzióknak: ha keményen dolgozik, növekszik a reáljövedelme, emelkedik életszínvonala, a gazdaság „teherbíró képességének” arányában javul az állam szociális gondoskodása, erősödik a dolgozó ember szociális biztonsága. Olyan ártatlanul adagolt, jóhiszeműen sulykolt, agyakba „ültetett” illúzió fogja féken a lelkeket, amelynek az sem képes a hitelét elvenni, hogy ellentétes minden hétköznapi tapasztalattal. Senki sem beszél arról, hogy a reformokat éppenséggel a bérrendszer reformjával kellett volna kezdeni, mert a mai bérrendszer alapja a kemény diktatúra, a szoros tervgazdaság idején, az 1950-es években alakult ki.

A növekedés árnyai

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) pár hónapja kiadott közleményében megállapítja: a világgazdaság tekintélyes növekedést mutatott az elmúlt években, ugyanakkor nőtt a munkanélküliség, a világ népességének szociális biztonsága tovább romlott, az életminőség nem javult, az emberhez méltó munkakörülmények és munkajövedelmek nem változtak. Elismeri végre egy hivatalos dokumentum: nincs közvetlen összefüggés a gazdaság növekedése és a társadalom szociális biztonsága és életszínvonala között. Az ILO globális foglalkoztatási tendenciákat összefoglaló, 2007-es tájékoztatójában arról is beszámol, hogy bár több ember dolgozik manapság, mint valaha, a munkanélküliek száma folyamatosan rekord méretű.

A gazdasági problémák és következményeik alig elviselhető súllyal nehezednek a szakszervezetekre, az úgy-ahogy meglévő és működő hazai civil szervezetekre. A gazdasági-politikai érdekcsoportok egyetlen törekvése: a hazai és a térségben jelenlevő nemzetközi gazdasági elit tőkefelhalmozása a középrétegek és a társadalom legszegényebb rétegeinek „megcsapolása” révén. A megcélzott rétegek legnagyobb csoportját a munkavállalók alkotják, akiknek a kiszolgáltatottsága a „piaci akaratnak”, a tőke „falánkságának” és önkényének egyre nyilvánvalóbb.

Nagy figyelmet kapott a Malév dolgozóinak sztrájkja. A török munkáltató a magyar állam területén megengedhette magának, hogy az előírt tárgyalási kötelezettségeit sem teljesíti. Átlépheti a törvényeket, miközben az általa jól fizetett szakképzett jogászok hada figyeli, hogy hol lehet egy paragrafuson „megfogni” a munkavállalókat.

Vesztesek és veszteségek

A „magányos tömegnek”, a munkavállalóknak és munkanélkülieknek, a vidéki, gettósodó közösségekben tengődő állampolgároknak (romáknak, magyaroknak egyaránt) esélyük sincs, hogy szervezettség nélkül bármiféle ellenállást tanúsítsanak. Ezeknek a tömegeknek a gazdasági érdekképviselete éppúgy megoldatlan, mint a politikai képviseletük. Be kellene már látni: a hosszú huszadik század hatodik magyar rendszerváltása van folyamatban. Eddig minden gyökeres változás megrendítette a társadalom létét, időnként szembe kellett nézni a megsemmisülés veszélyével. Nem lenne szabad feltétel nélkül elfogadnunk, elfogadtatnunk egy eredménytelenül működő, illúziókra épülő „jóléti rendszert” azért, mert nincs, vagy egyelőre nem látszik azonnal elfogadható alternatívája. A veszteségeink minimalizálására, de legalább a csökkentésére kell politikai közmegegyezést teremteni.

Ilyen szomorú viszonyok között megállja helyét a kérdés: mit tehetnek a munkavállalók és a szakszervezetek? Először is le kell számolniuk a rendszerváltás illúzióival, tudomásul kell venni, hogy a tőke és a munka ellentéte adott. A munka ára csak akkor fog növekedni, ha a munkavállalók ezt ki tudják kényszeríteni. Ellenkező esetben csak minimális bér (kvázi minimálbér) jár nekik. A feladathoz a munkavállalóknak és a szakszervezeti vezetőknek is fel kell nőniük, tanulniuk kell a konfrontáció tudományát, elkötelezettnek kell lenniük a vállalt kötelezettségeik iránt. Az egyéni menekülés lehetséges ugyan a gazdasági problémák következményei elől, de csak átmenetileg. Szolidaritás és valódi együttműködés alapján nyílik csak esély tartós önvédelemre, elfogadva és tudatosítva, hogy ennek a feladatnak pillanatnyilag nincs stratégiai megoldása, csak a korrekciós érdekvédelem hozhat kisebb- nagyobb eredményeket és tarthatja ébren a reményt.

A közöny ellen

A kor követelményeihez és kihívásaihoz igazodó érdekvédelmi stratégiát szükséges kidolgozni az emberi tőkének, mint meghatározó termelési tényezőnek a növekvő gazdasági és politikai súlya alapján. Ehhez a munkavállalói érdekvédelem és -képviselet ügye iránt elhivatott szellemi, értelmiségi bázis létrehozására van szükség.

Ha ezek a feladatok, a múlt és a jelen tanulságai szembeállíthatóak a közönnyel, és a közönyre építő politikai gyakorlattal, akkor csak várhatjuk, hogy a tőlünk függetlenül változó események valamiféle „isteni beavatkozás” formájában kedvezőre fordítják a munkavállalók helyzetét. A várakozó tétlenség nem jelent mást, mint az esélytelenségbe való beletörődést, a magatehetetlenség beismerését, az erkölcsi és a politikai közöny uralmának elfogadását.