Nyári jegyzet

A szőlőlugas árnyékába húzódva élvezem az augusztusi napsütést. Mintha a természet csak kárpótolni akarna a nyáridőt megcsúfoló heves viharokért és nehéz esőkért. Kellemes meleg füröszti a kertben a fákat, sajnos ez már nem segít a most érő gyümölcsökön, az ágak gyors ütemben szabadulnak a terhüktől, félérett, kukacos, rohadt szilva és körte terítéke borítja a földet. A természet sem képes helyrehozni a maga okozta károkat. Talán majd jövőre szebb lesz a tavasz és bőségesebb a nyár.

Bizakodásból és csalódásból is jutott elég az idei nyáron. Így szokott ez lenni választási években máskor is. Az egyiknek hopp, a másiknak kopp. Döntse el ki-ki maga, hogy a lapok újraosztásán nyer vagy veszít, de az új kormány hirtelen tempóban meghozott intézkedéseiből annyi kiolvasható, hogy lesznek munkavállalók, akik nem járnak jól. Esetenként pedig kifejezetten hátrányuk származhat az előnyösnek hirdetett intézkedésekből. Korai persze még pontos számítgatásokba bocsátkozni, mivel nem ismeretes minden részlet.

Noha az úgynevezett versenyszférát közvetlenül nem érinti, így a húsipart sem, riasztó jövőt vetít előre az indoklás nélküli felmondás intézményének bevezetése a közszférában. Ha ugyanis az állam, mint a legnagyobb munkáltató megengedheti magának, hogy két hónapos felmondási idővel, a jogorvoslat lehetőségét kizárva, korlátozott végkielégítéssel, kénye-kedve szerint utcára tegye alkalmazottját, akkor ehhez a gazdasági társaságok vezetői is könnyen kedvet kaphatnak. Már csak a munkapiaci „versenyegyenlőség” okán is, ugyebár. A hivatalnok-ellenes felhangokkal bevezetett munkaügyi változások, amelyeket a nem érintett területek munkavállalói, néhány kivételtől eltekintve közömbösen, netán kárörvendve fogadtak, nyitánya lehet a Munka Törvénykönyve átszabásának, amelyet egyébként már az előző kormány idején is sürgettek munkáltatói szervezetek.

*

Jó lesz, ha a szakszervezetek félreteszik régi ellentéteiket és a munkaügyi kapcsolatokban útját állják a „forradalmi változások” bűvöletében élő kormányzati erők dübörgésének és nem engedik megnyirbálni a munkavállalók szerzett, kiharcolt jogait. Jól belegondolva a munkáltatóknak sem érdeke, hogy elsorvadjon a szociális párbeszéd és helyi egyeztetés, józan egyezség helyett a jövőben kívülről jövő kényszerek határozzák meg a munka világát.

A tavaszi választásokon hatalomra jutott politikai erők nagy vehemenciával bontják és építik újjá az elmúlt két évtizedben kialakított társadalmi és politikai viszonyokat, új rendszerről szólnak a nyilatkozatok.

Bizonyos jelekből ítélve a szakszervezetek nem lesznek az új idők kedvezményezettjei. A munkavállalók is csak akkor reménykedhetnek, ha tömegesen sikerülne új munkahelyeket teremteni, de egyelőre a jövő zenéje a beígért egy millió új munkahely. Mostanság több a kirúgás, mint a felvétel. Sok jóval nem bíztat az sem, hogy az új kormány a programját és az eddigi intézkedéseit sem egyeztette a munkavállalói érdekképviseletekkel. Mellőzte az országos érdekegyeztető fórumokat, a szaktárcák szintjén sem történt meg szervezett formában a kapcsolatfelvétel. Ugyanakkor nem mondható, hogy kemény támadások történtek volna a munkavállalói érdekvédelem ellen. A kormány egyszerűen csak nem vesz tudomást a szakszervezetek létezéséről. Igaz, a szakszervezetek is alig adnak jeleket magukról. Kivárnak. A konföderációk vezetői a sajtón keresztül próbálják észre vétetni magukat, láthatóan kerülik a konfliktust, hátha sikerül tárgyalóasztalhoz csalogatni a kormány képviselőit. Üzengetéssel és reménykedéssel múlt el a nyár.

A párbeszéd szándéka hulló gyümölcsként potyog az ígéret földjére.

*

Új időket élünk, válságos éveket hagytunk mögöttünk, változások terhét cipeljük. A szakszervezetek háza táján sajnálatosan kevés jelét tapasztalni a stratégiai gondolkodásnak, pedig elkerülhetetlen a lépésváltás, a nemzedékváltás. Az erőltetett nyugalom magyarázható ugyan azzal, hogy egy évszázadnál is hosszabb múltra visszatekintő mozgalomnak nem feltétlenül kell igazodni kormányzati ciklusokhoz.

Érdemes lenne azonban elgondolkodni - egyebekben az alkotmányozással kapcsolatban is -, hogy a két évtizeddel ezelőtt sok esetlegességgel kialakult szakszervezeti struktúrával neki lehet-e vágni a következő évtizedeknek? Törvényszerű-e a szakszervezetek hosszabb ideje tapasztalható sorvadása és széthullása? Hiszen nemzeti ügynek is lehet tekinteni a nagy múltra visszatekintő és ma is széles társadalmi rétegeket átfogó szakszervezetek fennmaradását. Nem is szólva arról, hogy az európai struktúrákban fontos szerepet játszanak a munkavállalói érdekképviseletek. Gyenge szakszervezetekkel hátrányba kerülhetünk a piacvédelem, a fogyasztóvédelem, a munkahelyek megtartása és a munkavédelem területén, kiszorulhatunk a szociális párbeszéd európai színtereiről.

Az új kormánynak fel kellene ismerni, hogy a politika és a szakszervezetek kapcsolatában nem tartható az a liberális doktrina, hogy minél gyengébbek a szakszervezetek, annál szívesebben jön a külföldi tőke és annál jobban virulnak a vállalkozások. Lehet persze elegánsan mellőzni az érdekvédőket, mint történt az elmúlt években a szocialista kormányok alatt is, amikor távlatos koncepciók hiányában a munkaügyi tárca vezetői lélegeztető-gépen tartották a szakszervezeteket. Lehet konzerválni az érdekvédelem megosztottságát, fenntartani az érdekegyeztetés látszatát. Miközben tovább gyengül, sorvad majd a munkavállalói érdekképviselet. Megszűnni azonban nem fog, mert ha nincs szakszervezet, akkor az emberek csinálnak maguknak. Ahogy azt egykori bölcs szb-titkárom mondta.